Az író gondolatai

    Közel nyolcvan év telt el a II. világháború óta. Azóta felnőtt több nemzedék és a háború, az azt követő időszak szenvedései ma már csak akciófilmek történelmi legendáriumában szerepelnek. De a világ, úgy, ahogy ma ismerjük azokban az időkben ellentmondások között született.

1945-ben, Európa romokban hevert. Éhezés, gyötrelem és gazdasági katasztrófa söpörte végig a kontinenst. Az önkényuralom megváltoztatta színét a náci feketéről a szovjet pirosra. Az amerikaiak megértették annak szükségességét, hogy óriási talpra állítási programot hozzanak létre. Az amerikai adófizetők $16.5 milliárd dollárt, mely ma 70 milliárd dollárnak felel meg, költöttek nyugat-európai országok gazdasági megújulására, hogy megállítsák a szovjet terjeszkedést. Az amerikai Marshall-terv nélkül, Európa térképe ma egészen más lenne.

A győztesek közti viszály három évvel a II. világháború vége után kulminálódott. 1948 júniusában, a Szovjet Hadsereg ostromzár alá helyezte Nyugat-Berlint, lényegében túszul ejtve két és fél millió lakost. Biztosak voltak abban, hogy a szövetséges hatalmak elhagyják a várost, átadva a helyet a Szovjetuniónak. Közel egy évig, az U.S. Air Force és a British RAF repülőgépei, mint fenséges sasok hadserege, a levegőből tartotta életben a várost. Berlinben percenként szállt le egy-egy repülőgép szállítva üzemanyagot, tejet, szenet, burgonyát, eszközöket, bort, aszfaltot, kisteherautókat, ruhát, és az összes, a város túléléséhez szükséges készletet.

Az amerikaiak ellenségekként érkeztek Berlinbe 1945-ben. Három évvel később, barátokká és szövetségesekké, két és fél millió Berlini reményévé váltak. Az égből érkező segítség, s Berlin lakosainak szívóssága és elhatározottsága eredményezte, hogy 1949 májusában a szovjetek megszüntették az ostromzárat. A szovjet tömb szívében, Nyugat-Berlin, a demokrácia és szabadság szigete maradt.

Megmaradt ragyogónak és hívogatónak egészen addig a napig, amikor az emberiség alapvető elvei szétáradhattak egy egész régióba. 1989 novemberében, a berlini fal ledőlt, és a kommunista diktatúra összeesett. Az amerikai és brit pilóták és repülősök hősiessége nélkül, két és fél millió berlini vasakarata nélkül, a negyven évvel korábbi passzív ellenállás nélkül, ez a nap sohasem következett volna be.

A John Carpenter, amerikai pilóta és Eszter Kohlberg, a treblinkai haláltábor túlélője közötti szívszorongató szerelmi történet keretében, követjük a légihíd eseményeit és a berliniek mindennapi életét egy dokumentumfilm precizitásával. Az volt a célkitűzésem, hogy ezt az időszakot az utca mindennapi emberei számára közelebb hozzam, akiknek a történelem lapjai e regény formájában, olvashatóbb és szórakoztatóbb, mint egy politikai elemzés.

Egy ilyen történelmi regény megírása kutatásokon alapul, melyek tanulságokat hagynak hátra a kutató számára is. Megértettem, hogy a győzelmet nem nagy stratégák, okos dipolmaták és ügyes politikusok hozták létre, hanem az arc és név nélküli mindennapi emberek sokasága. Egy részről a pilóták, akik nehéz körülmények és veszélyek közepette, minden nap újabb rekordot repültek, mert hittek a küldetésükben. Másrészről Berlin lakosai, akik elviseltek minden nehézséget, és kiálltak minden erőpróbát, mert szabadok akartak maradni. Általuk értettem meg, hogy a történelmet az egyszerű, arc és név nélküli szürke kisemberek írják, akik nagy számban, adott pillanatban a saját kis mindennapjaik döntéseiben egy cél mellett állnak ki.

A történelem mi vagyunk.

A múlt azt mutatja nekünk, hogy a demokrácia, a szabadság, a polgárjogok és a haladás az emberiség alapelvei. Szándékom szerint ez a könyv európai közös eszméink megvilágításával e fenti értékeket üzeni olvasóinak.